Babafalva pályázatok

Ma egy kedves barátunk esküvőjére voltunk hivatalosak. Kristóf reggel óriási raplit csapott, hogy ő bizony nem megy sehová. A Brumi macival akar játszani, meg a tűzoltó autóval, a piros autóval, a puputevével, és végső érvként a nappali és a gyerekszoba között menekülve még azt is kiabálta a miért nem tudsz jönni kérdésre, hogy “hát mert nincs lábam!”.

Képzelem, hogy a szomszédok milyen levelet kezdtek fejben fogalmazni a gyámügynek, tekintve, hogy az ajtónkon az ilyen és ehhez hasonló zajok és mondatok gyakorta szűrődnek ki pl. “ne nyomd ki a szemét!”, “menj már innét, majd este kapsz enni!” stb. (az olvasó megnyugtatására közlöm, ezek javarészt a kutyára vonatkoznak).

Nem kis küzdelem árán összeszedtük magunkat. Bátor házőrzőnket a kocsiba zártuk, mert itthon olyan egyedül érzi magát, hogy képes órákon át vonyítani. Valamiért fixa ideája, hogy az autó az sokkal izgalmasabb hely egy unatkozó kutya számára. Emiatt viszont állatbarát szomszédaink az állatvédőknek kezdenek levelet fogalmazni.

Mindegy, elindultunk végre. A belvárosba igyekeztünk, így az autó helyett a tömegközlekedést választottuk. Ezzel legalább Kristófnak is szereztünk néhány kellemes percet. Lógó nyelvvel az utolsó pillanatban értünk a házasságkötő-terembe. Még le is tudtunk ülni, ott legalább kipihentük a busz utáni loholás fáradalmait. Tekintve, hogy polgári esküvő volt, sajnos alig tartott néhány percig. No, nem mintha bármiféle érdeklődésre tartott volna számot az anyakönyvvezető iszonyú személyes okoskodása, miszerint a házasság így meg úgy, és ilyen meg olyan, de mindenképpen nagyon nehéz és semmiképpen sem fenékig tejfel. A sommás útravaló után (tekintve, hogy két dr-t a neve előtt viselő házasodott egy alighuszon hölgyike előtt) az ifjú pár felszabadultan fogadta a jókívánságokat. Míg arra várakoztunk, hogy csókjainkkal halmozhassuk el a menyasszonyt és a (számunkra totál idegen) vőlegényt, egy szimpatikus család mellé sodródtunk. Volt velük egy szende tekintetű, nagyon csinos kislány. Kristófnak is rögtön szemet szúrt. Még sosem láttam a fiamat nőzni. Meg kell hagyni, profin csinálta. Mikor a kislány elég közel volt, odament hozzá és mielőtt és felsikolthattam volna, hogy ne lökdösődj, már le is nyomott egy puszit az arcára. Ezek után megsimogatta, megölelte, majd visszajött hozzám. A kislány rendkívüli zavarában a ruhácskája szélét markolászta. És milyen hülyék a gyerekek szülei, a „komoly” felnőttek, rögtön arra kezdték buzdítani, hogy most ő jöjjön Kristófhoz, és adjon neki puszit. Még szerencse, hogy a két lurkó igen naiv és romlatlan volt, így nem szóltak be nekünk, hanem tették, ahogy nekik tetszett. Megtudtuk (persze az én biztatásomra), hogy a kislányt Lilinek hívják, négy éves és persze már nagy óvodás. Mikor ez kiderült, Kristóf viselkedése teljesen megváltozott. Félénk és visszahúzódó lett. Mégis csak egy óvódás nagylány…az már majdnem felnőtt (Kristóf három évét tekintve ez szinte igaz is).

Érdeklődése a trolibuszokra terelődött, amik a ház előtt jártak. Azonnal indulni akart, csapot-papot, menyasszonyt és vőlegényt hátrahagyva. Mivel Bálint (a babakocsiban békésen szuszogó egyhónapos) is az indulás mellett döntött, gyorsan elbúcsúztunk Lilitől és a röpke gyerekszerelemtől.

Pár perccel később Kristóf elégedett vigyorral nyugtázta, hogy sikerült némi kitérőt kiharcolnia, és valóban az imádott trolira szállunk. Hiába egy pasi életében a jó kocsi mindig megelőzi a jó nőt.

Tóvári Dorottya, Babafalva irodalmi pályázatra